Az új esztendő új reményeket és új riadalmakat hozott. A remény az, hogy míg 2009-ben a globális gazdasági növekedés motorja szinte kizárólag az összehangolt, rendkívüli mértékű nemzetközi monetáris és fiskális lazításnak volt köszönhető, 2010-ben ezt a funkciót átveszik a feltörekvő piaci országok, különösen India és Kína. A nagy befektetési bankok szinte mindegyike a „konszenzusnál erősebb” gazdasági növekedést vizionált a világban mind 2010-re, mind 2011-re, ami annak fényében érdekes, hogy az ő várakozásaik adják a konszenzust. Ezt nem kívánjuk kommentálni, mert ezen kívül még jó pár egyéb dolog van a világon, amit nem értünk, és valószínűleg azok fontosabbak, mint ez a számtani ellentmondás.

Azt nem értjük például, hogy miért pont most kezd a piac a költségvetési hiányok fenntarthatóságán aggódni, hiszen a pénzügyi rendszer 2008-2009-es konszolidációjának, valamint a gazdasági visszaesést tompítani igyekvő egyéb költségvetési lépések (pl. használtautó program) adósságra vonatkozó hatása már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt. Ezzel nem saját jövőbe látásunkat akarjuk fényezni, inkább azokra az akadémiai jellegű vitákra hívnánk fel a figyelmet, ami az adósságpályákkal kapcsolatban már a válság kitörése óta folyik. Érezhető, hogy az amerikai demokrata kormányzathoz közel álló közgazdászok az adósság-ügyet kevésbé tartották fontosnak, míg a függetlenek (és értelemszerűen a republikánusok) igyekeztek a mértéktelen költekezés veszélyeit kihangsúlyozni.

Bár nem kizárt, hogy valamilyen csődesemény szuverén egy vagy két európai kibocsátónál előfordul, nem hisszük, hogy az adósságprobléma a legtöbb országnál kezelhetetlen lenne. Különösen azok vannak kényelmes helyzetben, melyek saját maguk irányítják a pénzmennyiséget. A nyugati liberális értelmiség kritikáinak állandó kereszttüzében levő Egyesült Államok például, melynek hosszú távú szolvenciáját most divat megkérdőjelezni, minden további nélkül elinflálhatja adósságait, mint ahogy azt tette a második világháború után, melyet 140 százalékos adósságszinttel zárt. Valami hasonlóra most is számíthatunk, Amerika mindig fizető képest lesz, kérdés, hogy az a dollártörlesztés, akkor, más devizákban mennyit fog érni. Ebben az esetben a piacok az inflációs kockázatot lassan be kell hogy árazzák a hozamgörbe hosszabb végébe, ami egy hosszú, több évtizedes, a kamatszint emelkedésével jellemezhető trendet jelez előre.

A magas kamatokkal az a baj, hogy lenyomják az egyensúlyi értékelési mutatók szintjét, pl. alacsonyabb P/E és P/B értékeket hoznak magukkal. Ez a most egyébként nem drága részvénypiac esetében azt jelenti, hogy változatlan árszint mellett is drágul a piac.

A rekord tavalyi év után az idén alacsony, de pozitív hozamokra számítunk. Mivel egyelőre nem világos, hogy ez először emelkedő, majd aztán visszaeső piacot jelent, vagy éppen fordított sorrendű forgatókönyv következik be, nem tartanánk túlságosan magas részvényarányt. Amennyiben a piac az esés-visszaemelkedés formát követi, akkor töltenénk fel inkább a részvényarányt, akkor már magasabb szintekre, mint ha a piac tovább esik. Ennek a stratégiának az a veszélye, hogy ha előbb jön az emelkedés, és utána a korrekció, akkor az év emelkedő periódusából szinte teljesen kimaradunk. Mai ismereteink szerint egyébként nagyjából 960-os S&P500-as értéknél lenne érdemes töltögetni, bár komolyabb korrekció esetén a 850-es szint sem kizárt. A tavaly márciusi mélypontok elérését nem tartjuk valószínűnek.

A magyar állampapírpiac mostanában relatíve jó eredményt mutat, még akkor is, ha likviditása messze nem éri el a válság előtti szintet. Egy többhónapos hozamesésen vagyunk túl, nem kizárt, hogy a görög krízis, ami még minden bizonnyal hónapokig eltart, a januári zárásokhoz képest 100 bázisponttal is magasabb hosszú kamatokat eredményez. Ezért itt is óvatosságot javaslunk azzal, hogy 9,10-9,20 százalékos tízéves hozamok esetén lehet elkezdeni bátran feltölteni a portfoliót.